Ne legyünk fösvények!

"Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled, Úgy hogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek. ember mit árthat nékem?"

A tegnap reggeli ima áhítaton ez az ige rész volt felolvasva a Zsidókhoz írt levélből.
Megelégedés.
Semmi vonzása, varázsa nincs e szónak, még inkább a valóságba ültetésének.
Mert több kell, mint ami van, nekem legyen a legszebb, a legjobb, a leg...leg.
Soha nem jó az ami van, és ahogy van.
Ez jellemző a ma élő emberekre.
Mindenkire?
"... elégedjetek meg azzal amitek van..." ezután a mondat után a folytatást is olvassuk, ami nekem és mindenkinek bátorítást jelent "...nem hagylak el, sem el nem távozom tőled..."
Mindennél többet ér az, ha nem hagy el, vezet támogat és segít.

Hadd menjek vissza a múltba kissé.
Nehéz volt a gyermekkorunk, de szép, és boldogok voltunk annak ellenére, hogy árván nőttünk fel. Egy hét gyermekes család ötödik gyermekeként láttam napvilágot.
Még nem voltam öt éves sem, amikor édesapánk elköltözött az örökkévalóságba, hátramaradva az özvegy és a hét árva. ( 14, 11, 9, 7, 5, 2 és fél éves, és 6 hónapos volt a kicsi húgunk)
Mindenki azt mondta a faluban, hogy ezek az árvák éhen fognak halni,! mi lesz velük?
Az öcsémet és engem sokan akartak örökbe fogadni, mivel mi még nem jártunk iskolába.
Ott a faluban egy gyermektelen házaspár, meg egy váradi család, aztán Amerikába is vinni akartak kettőnket.
De anyu nem adott senkinek, amit nagyon jól tett, mert a testvéreinkkel együtt nőhettünk fel.
A gyermek évek, a közös emlékek, azok pótolhatatlanok.
Bízott Istenben, hogy fel fogja mind a hét gyereket nevelni.
Egy dolgot azonban meglehet tanulni egy nagy családban: nem szabad fösvénynek lenni, mert ami van, abból mindenkinek kell jusson, bármennyire finom is, vagy kedves valami, mindenkinek járt belőle. Elégedj meg azzal ami van - hallottuk sokszor.
Megelégedni, elégedettnek lenni.
De ennél sokkal többet is tanultunk. Az adakozás fontos volt családunkban.
A koldus is kapott betevő falatot amikor bejött hozzánk.
Nehéz volt a persely pénztől megválni, amit imaházba induláskor kaptunk a kezünkbe a zsebkendővel együtt. Jobb lett volna inkább fagyit, cukorkát venni rajta.
Meg is fordult sokszor az agyamban, hogy milyen jó lenne ezt a pénzt dugiba eltenni!!!
De tudtam, hogy az a pénz nem az enyém, nem a miénk.
Amikor dolgozni jártunk és volt" saját pénzünk", eleinte ha nehéz szívvel is, de megtanultuk azt, hogy nem a mi pénzünk a megkeresett összeg. Van egy rész belőle, ami az Istené.
Ez mind a bennem levő fösvénység megtörése volt.
Viszont soha nem éheztünk, mindig volt ruhánk, cipőnk, ha nem is a legjobb, volt meleg lakás, még pénz is volt amennyire szükségünk volt.
És nem halt éhen senki közülünk, mert Isten tartotta a szavát, velünk volt, és van most is.
Ezért nagyon hálás vagyok.

Szeretném mindig bizakodva mondani, hogy: az Úr az én segítségem.
Ezért legyek és legyünk megelégedettek azzal, amink van!