Az interneten olvastam, a következő történetet a Csendes percek portálról.
Két magzat beszélget az anyja hasában :
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?
- Lárifári ! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! S különben is, hogy nézne ki ?
- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! S még, hogy szájjal enni ?! Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit : azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid .
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
- A Mama ? Te hiszel a Mamában ?
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése