Hideg téli nap volt akkor. Nem hullt a hó, csak a szél süvített végig az arcokon, a sorokon, ha már egyáltalán volt sor. Inkább nagy tömeg volt. Sokan összegyűltek rokonok, ismerősök, barátok, szomszédok, hogy vég tisztességet tegyenek. Mindenki megrendült, hogy is történhetett ilyen? ennyire hirtelen? Ő már nem válaszolhatott, mert szekérnyi virág borította kihűlt testét. Jó ember volt, mondták, és még azóta is mondják. Szerette a gyermekeit, szeretett mindenkit. Ki gondolta volna, hogy egy élet ilyen hamar befejeződik? Minden nap mikor fáradtan a munkából hazament, első az volt hogy játszadozott a gyerekeivel. Volt humora. Ezekben a hideg februári napokban (három nap) is ezt szerették volna a gyermekei, hiába csikolták, hiába akarták kihívni abból a nemigen kényelmes fából készült akármiből, hogy bújócskázni menjen, nem hallotta, mert már nem hallhatta. Nem mondott mesét és már történetet sem. Nem kotorászott cukorkát sem elő munkás zsebeiből, hogy szétossza kedveseinek. Ő már nem vigasztalt senkit, hanem miatta vigasztaltak másokat. Nem könnyezik már a szem, de a szív néha még igen. Pedig nagyon jó helyen van, senkivel sem cserélne. És van tovább, mert van reménység.
"Nem akarom továbbá atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök." I.Thess. 4,13.
2 megjegyzés:
koszonom:)
de kiváncsi vagyok, ki az a hajni? az én Hajnikám??,????
Megjegyzés küldése