Talán

ez az utolsó bejegyzésem Krasznáról. 

Mögöttünk vannak a búcsúzkodás fájdalmas alkalmai.

 A lányoktól, a fiataloktól, a gyerekcsoporttól, a gyülekezettől, kedves családoktól, a nőktől, a vasárnapi iskola tanítóitól akikhez nagyon közel kerültünk a szolgálatunk ideje alatt. A sok kedves élmény a szívben, a sok ajándék körülöttem mind idekötnek bizonyos értelemben. 

Annyira megható volt a tegnap reggel a csoportunkban az egyik kislány ragaszkodása. Ő volt az, aki nem sokat beszélt, mindig nagyon csendben volt, ő volt az, akinek szüksége volt segítségre. Amikor megpróbáltam szavakba önteni távozásunkat, ez a kislány a nyakamba ugrott, nagyon szorított és egyet kért, könyörgött, hogy ne menjek el, ne hagyjam itt őt. Tovább nem írom, hogy Zita miket mondott akkor ott a csoportban nekünk., az a kislány aki eddig csak hallgatott és a mosolyra mosollyal válaszolt, most folyt belőle a szeretet, a ragaszkodás különleges módon, ahogy neki Isten adta. A feltétel nélküli szeretet csodákra képes. Ezt nem fogom soha elfelejteni. És még sok mást sem. Egyszerűen, csak annyit, hogy szeretlek benneteket, a szívemben magammal viszlek. Isten áldjon titeket kedveseim, szolgáljátok az Urat hűséggel, neki szánt élettel.